Polyák Levente írása eredetileg a budapesti alternatív kulturális szcénát feltérképező ALT.BP platformon jelent meg.
Az elmúlt két évtized jelentős részét töltöttem különböző városok alternatív kulturális helyein. Nem csak az esti órákban, eseményekre vagy bemutatókra érkezve, hanem reggeltől estig találkozásokkal, megbeszélésekkel vagy éppen munkával, olvasással laktam be a budapesti Tűzrakteret, KÉK-et, Impexet, Lument, Müszit és Aurórát, a New York-i Storefront-ot, a párizsi Bétonsalon-t és Les Grands Voisins-t, később a bécsi WUK-ot és Packhaus-t, a berlini ZK/U-t, majd a római Officine Zero-t, SCUP-ot,
ExSnia-t.
Az európai alternatív kultúra központjai nem csak kulturális rendezvényhelyszínek: közösségi térként fontos összetevői annak a városi szövetnek, amely képes találkozásokat elősegíteni, emberek aspirációit és ambícióit összekapcsolni, új ötleteket és kulturális teljesítményeket generálni. A Covid-19 pandémia és a hozzá kapcsolódó lezárások mindennél jobban megmutatták, hogy a fizikai terek létfontosságú, hosszú távon nélkülözhetetlen elemei a közösségeknek, a társadalmi kohéziónak és a kulturális cserének: a közösségi terek alapvető intézményei a “közös városnak,”[1] amely – ellenállva a privatizáció vagy az intézményesített elitművészet nyomásának – képes hasonló lehetőségeket biztosítani különböző társadalmi csoportoknak. E helyek jelentősége tehát túlmutat kulturális erejükön: amikor új szolgáltatásokat hoznak létre helyi csoportok számára, illetve elkezdik átalakítani környéküket, szociális és urbanisztikai tényezővé válnak.
A jóléti államokban általában a közszféra hozza létre egy-egy település szociális-, kulturális és közösségi infrastruktúrájának legfontosabb elemeit. A nagyobb városi múzeumok, kulturális központok és könyvtárak, a bécsi Gebietsbetreuung és a berlini Quartiersmanagement irodái, a párizsi Maisons de Quartier és a lille-i Maisons de Folie terei, vagy akár a rigai NVO Nams és a kolozsvári Casino mind olyan önkormányzati fenntartású helyszínek, amelyek a helyi kultúra és civil élet központjaiként fogadják be a különböző kezdeményezéseket. Ezeket a helyeket – ideértve az iskolát, a könyvtárat, a játszóteret és a sarki éttermet is – Eric Klinenberg nagyhatású könyvében a “közélet építőköveiként” írja le, társadalmi, közösségi infrastruktúraként, amely meghatározza az adott környék vagy város társadalmi tőkéjének fejlődését. Ezek a terek adják azt a kontextust, ahol „a társadalmi kohézió az ismételt emberi interakció és a közös projektekben való együttes részvétel révén fejlődik ki.”[2]
Talán nem kell részletezni azt, hogy a társadalmi tőke és kohézió milyen fontos szolgálatot tesznek egy környéknek vagy városnak a hétköznapokban vagy egy válság idején: ahol az emberek ismerik egymást, nagyobb eséllyel figyelnek egymásra, nyújtanak segítséget vagy járulnak hozzá erőforrásaikkal egy közös cél eléréséhez. Párizs városa például a kiskereskedelmet is a közösségi infrastruktúra részének tekinti, és támogatja azokat a boltokat, amelyek fontos megtartó erőként, a szociális háló részeiként működnek egy adott városnegyedben.
Más társadalmi kontextusokban azonban, ahol a kölcsönös bizalom hiányában a független kultúra és a civil szféra eltávolodott a közszférától, a legfontosabb közösségi terek a közszférán kívül, lehetőleg minél autonómabb helyszíneken jönnek létre.
Budapesten hosszú hagyománya van a közösségi infrastruktúrák civil szférában való helyettesítésének: az alternatív kulturális helyszíneket létrehozók sokáig a fokozatosan eljelentéktelenedő hivatalos, állami vagy városi fenntartású művelődési házak újrafogalmazásának igényével indokolták meg elköteleződésüket.
A kommunista rezsim utolsó évtizedeiben a független kultúra párhuzamos szférát alkotott, infrastruktúrája és nyilvánossága elkülönült a hivatalosan támogatott kultúra helyeitől és nyilvánosságától. A független produkciók, a kultúra tolerált vagy tiltott szegmensében utalva, gyakran rejtőztek el a politikai cenzúra elől félig nyilvános, félig láthatatlan terekben, a rendszer perifériáján. A rendszerváltás utáni első évtized budapesti kultúrájának a meghatározó helyszínei voltak az alternatív kulturális helyek. Ezeket a helyszíneket egyszer-egyszer sikerült beemelni az intézményes kultúra fősodrába: a francia anarchista művészek által létrehozott, foglalt házként indul, koncerteket, előadásokat és bemutatókat befogadó Trafó a kilencvenes évek közepén fővárosi üzemeltetésű művészeti központtá alakult át.
A művészek és kulturális szerveződések mindig a legelsők között mozdultak meg annak érdekében, hogy – gyakran bármiféle engedély nélkül, máskor kigazdálkodva a bérleti díjat vagy átverekedve magukat a hivatali bürokrácia útvesztőin – kihasználják az üresen álló ingatlanokban rejlő lehetőségeket.
Elhagyott gyárépületek, garázsok, szerelőműhelyek, vagy akár színházak, mozik, üzletházak és a városban szerteszét található üres kirakatok több művészgeneráció kiállításainak, performanszainak, koncertjeinek szolgáltak helyszínéül.
A 2000-es évek az alternatív kulturális helyszínek reneszánszát hozták el, és ebben a folyamatban már fontos része volt az építészeti urbanisztikai megfontolásoknak is. A 2004-ben, egy középső-ferencvárosi volt orvosi műszergyárban, egy csapat építész és kulturális munkás által kezdeményezett Tűzraktár egyik ígérete a funkcióját vesztett ipari épület kulturális események segítségével történő újrapozicionálása volt, amely segíthet az egész környék felvirágoztatásában. Az épület minimális építészeti beavatkozásokkal nyílt meg 2005 júniusában, és azonnali sikert aratott: már az első napokban több ezer ember szállta meg a gyár üres tereit és udvarait. A Tűzraktár mint kulturális helyszín a saját sikerének áldozata lett: az épület és ideiglenes kereskedelmi terei hirtelen nagyon vonzóvá váltak, és a kulturális funkció fokozatosan eltűnt a kereskedelmi tevékenységek mögött.
A 2006-ban indult Impex a Corvin-sétány városmegújító projektjének részeként kapott ideiglenesen helyet egy lebontásra ítélt józsefvárosi épületben. A 2006-ban, egy évtizedek óta üresen álló raktárépületben alapított Kortárs Építészeti Központ a Külső-Erzsébetvárosba hozott új kulturális energiákat, mielőtt egy lebontás előtt álló, 100 szobás irodaépületet lakott volna be néhány hónapra 2008-ban. Ezek a szervezetek, amelyeket egy 2006-os Műcsarnok-beli konferencián “kisintézményeknek” neveztünk el, megegyeztek abban, hogy szoros, összetartó közösségek hozták őket létre a hivatalos kulturális intézményrendszeren kívül, és hogy üres, használaton kívüli vagy alulhasznosított épületeket alakítottak át a maguk céljaira.
Az üres ingatlanok kulturális újrahasznosítása azóta a kultúrpolitikai-urbanisztikai eszköztár fontos részévé vált. Részben Charles Landry[3] és Richard Florida[4] nagyhatású könyveinek és a kreatív város paradigmájának köszönhetően az urbanisztika egyre inkább elkezdett összekapcsolódni a kultúrpolitikával. Miközben az urbanisztika egyre inkább eszközként kezdett tekinteni a kultúrára, a városfejlesztési vagy rehabilitációs projektek részeként ideiglenesen belakott épületek egyre szervesebb részei lettek a város kulturális infrastruktúrájának.
A 2008-as gazdasági válság Európa-szerte – az önkormányzati büdzsék elapadásán és a megszorításokon keresztül – a közintézmények és jóléti szolgáltatások válságát, a közszféra által üzemeltetett közösségi infrastruktúrák hanyatlását eredményezte. Ezt ellensúlyozandó, sok helyen a közösségi helyek és alternatív kulturális helyszínek által létrehozott civil infrastruktúra vállalt magára olyan szociális, oktatási és kulturális feladatokat, amelyekről korábban a közszféra gondoskodott, mindezt a rendelkezésre álló, üres ingatlanok segítségével, amelyek egy-egy környéken fontos városszervező erővé váltak.
A kapcsolódó ingatlanpiaci összeomlás során Európa-szerte funkciójukat vagy bérlőjüket vesztett irodaházak, középületek, üzletek a hamar nagy karriert befutó átmeneti vagy köztes (kulturális) hasznosítás kísérleti terepeivé váltak, akár spontán módon, akár egy-egy önkormányzati program keretében. Ezek a kezdeményezések fokozatosan városfejlesztővé avanzsáltak: önkormányzati ingatlanok vagy közösségi erőforrások segítségével alternatív formátumokat kezdtek létrehozni azért, hogy megszülessenek azok a „helyi szolgáltatások és terek, melyek a hiányzó vagy nem megfelelő közellátást pótolják vagy helyettesítik.”[5]
Az üres, funkciójukat vesztett ingatlanok Budapesten is fontos szerepet játszottak a város átalakulásában. Azok az önkormányzatok, amelyek – leggyakrabban kedvezményes bérleti díj fejében – átengedtek egy-egy ingatlant innovatív kezdeményezéseknek, általában sikertörténeteket hoztak létre: a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház a Főváros egyik üres iskolaépületében, a Hellóanyu! családbarát közösségi tér egy egy évtizede kiadatlan VII. kerületi üzletben, vagy az Eleven Blokk műtermei a XI. kerület üres helyiségeiben mind új tereket nyitottak a kreatív ipar és a társadalmi vállalkozások számára.
Ebben a folyamatban, az üresen maradt épületek újrahasznosításában persze a kultúrának fontos vetélytársai is akadtak. Amikor a romkocsmák – a mostanában huszadik születésnapját ünneplő, eredetileg kulturális helyszín Szimpla vezetésével – néhány év alatt átalakították Belső-Erzsébetváros gazdaságát és lakosságát, ennek a legtöbb kerületi non-profit kulturális helyszín is áldozatul esett.
A kulturális helyek városalakító hatásának kiaknázása, urbanisztikai instrumentalizációja veszélyes eszköz: hasonlóan a Tűzraktár egykori önromboló sikeréhez, sok művészi kezdeményezés és hely válik a maga gerjesztette dzsentrifikáció áldozatává.
Ez történt Budapesten a Gólyával is, amelynek tagjai többszöri költözés után elégelték meg, hogy az ingatlanpiac árrobbanásai újra és újra kihúzzák a lábuk alól a talajt, és legújabb helyszínüket közösségi finanszírozás segítségével vették meg. A közösségi tulajdonba került épület a sokak által elérni vágyott pénzügyi autonómiát testesíti meg: egy kulturális helyszín, ami már kitéve se a politika kényének-kedvének, se a piaci nyomásnak, hosszú távon tud tervezni és erősebb jelenlétet kialakítani a környezetében.
A hosszú távú jelenlét képessé tesz egy kulturális helyet arra, hogy komolyabb kapcsolatot építsen a környékével és finomabban formálja azt. A közösségi terek ereje ugyanis gyakran túlnő a falaikon: egy városnegyedben vagy azon túl szervező erővé válhatnak, új kapcsolatok és együttműködések létrehozói lehetnek. Amint ezek a terek – amelyek képesek “a politikai mozgósítás és társadalmi aktiváció központjaivá válni”[6] – szerepet vállalnak környékük vagy városuk fejlődésében, akkor elkezdenek hatni a környezetükre, és elkezdik „átkötni” a körülöttük lévő társadalmat: “katalizátorrá (…) válnak, amelyek összegyűjtik a társadalmi energiákat, a közös tervezés laboratóriumaivá és a közös szolgáltatások generálóivá válnak”.[7]
Ha képesek forrásokat mozgósítani környezetük szükségleteinek kielégítésére, új ötletekkel szolgálni az innovációt, és helyi partnerek részvételével új gazdasági folyamatokat generálni, a közösségi terek kulturális ökoszisztémáik csomópontjaivá válnak és a helyi kapcsolatok és együttműködések középpontjába kerülnek. Az ilyen csomópontoknak komoly szerepe van egy környék társadalmi kohéziójának és szociális hálójának megerősítésében: azáltal, hogy összehoznak olyan embereket, akik máshol nem találkoznának, a közösségi terek lehetővé teszik a „társadalmi kapcsolatok és az együttélés formáinak a fizikai tereken keresztül történő rekonstrukcióját.”[8]
Ilyen kulturális ökoszisztémák önkormányzati beavatkozások eredményei is lehetnek. A Bartók Béla út kulturális városnegyeddé fejlesztése az önkormányzati tulajdonú boltok alacsony bérleti díjú kulturális hasznosítása által több, mint egy évtized alatt érett be. Azóta ez a modell más városrészek megújulását is inspirálta, például a Margit Negyedét.
Az elmúlt években – részben a pandémia, részben a progresszív önkorményzatok megjelenésének köszönhetően – ismét visszatért Budapestre a kulturális eszközökkel operáló városátalakítás. Fontos azonban, hogy az önkormányzatok ne eszközként tekintsenek a kulturális helyekre, amelyek felértékelik egy ingatlan árát, majd önmagukat szorítják ki onnan. Amikor Barcelona önkormányzata elkezdte felmérni, hogy a város különböző pontjain működő közösségi helyszínek mennyi feladatot és szolgáltatást vállalnak át az önkormányzattól, kiderült, hogy minden, a kulturális-közösségi helyekbe fektetett euró többszörösen térül meg.[9] A barcelonai közösségi mérleg pontosan mutatja meg a kulturális-közösségi helyek központi jelentőségét egy jól működő, befogadó és igazságos városban: itt az idő, hogy Budapesten is komolyabban vegyük őket.
[1] Ugo Rossi (2013) On Life as a Fictitious Commodity: Cities and the Biopolitics of Late Neoliberalism. International Journal of Urban and Regional Research, 37(3) pp.1067–74
[2] Eric Klinenberg (2018) Palaces for the People. New York: Penguin Random House, p.11.
[3] Charles Landry (2000) The Creative City. London: Earthscan
[4] Richard Florida (2002) The Rise of the Creative Class. New York: Basic Books
[5] Tonkiss, F. (2013). Austerity urbanism and the makeshift city. City 17(3), p.318
[6] Ostanel, Elena (2017) Spazi fuori dal comune. Milano: Franco Angeli, p.11.
[7] Ostanel, i.e., p.42.
[8] Cellamare, Carlo (2020) Abitare le periferie. Roma: Bordeaux, p.29.
